1. rész

V POV

  Úgy vetülnek szemeim elé a debütálás előtti emlékek, mintha csak moziban lennék. Minden elhomályosul körülöttem, a hangok megszűnnek, nem látok semmit magam előtt, csak Jungkook zavarodott tekintetét, amikor évekkel ezelőtt úgy öleltem magamhoz, hogy azt hittem, megfulladok. 
  A szívem olyan hangosan vert, hogy már attól féltem, meghallja. Szorítottam, ahogy csak bírtam, és nem akartam elengedni soha többé. De eltolt magától, és hátralépett párat, majd zavartan megvakargatta a tarkóját. 
  - Hyung, ezt most miért kaptam? – kérdezte alsó ajkait harapdálva, mire a lelkem legszebb táncát járta Jungkook édes hangjára. 
  - Nem tudom. Talán zavar? – huzigáltam fel-le a szemöldököm, ami biztosra veszem, hogy nagyon hülyén nézhetett ki, de én akkor elhittem, hogy ezzel el tudom csábítani Kookie-t. 
  - Öhm… igen, egy picit – mondta, miközben végig a padló apró kis bemélyedéseit bámulta. A boldog szívem úgy facsarodott ki, mint egy vizes konyharuha, és meg sem tudtam szólalni az eléggé egyértelmű visszautasítás után – De most megyek. Ne vidd túlzásba a gyakorlást. Jó éjt – boxolt bele a vállamba, majd elment. 
  Megsemmisülve néztem utána, és mivel már alakja eltűnt a táncterem vastag műanyag ajtaja mögött, köszönés nélkül másztam közelebb a tükörhöz. Ledobtam magam törökülésbe, és fáradtan hunytam le egy pillanatra szemeim. Eszembe jutott az első alkalom, hogy találkoztunk. 

××

  Nem volt rajta smink, pufók arcát nem fedte semmi, a haja kócosan lapult fejére, és igazából nem volt benne semmi különleges, de valahogy mégis… mégis megfogott. Ahelyett, hogy figyeltem volna a menedzser figyelmeztető hangjára,  az ő ajkait bámultam, amik fel-le mozogtak, miközben félénken bemutatkozott a csapatnak. 
  Elmondta, hogy ki ő, honnan érkezett, hány éves, és én csak tátott szájjal bámultam őt, miközben a szívem dobogása százszorosára nőtt. 
  Mikor végzett mondanivalójával, és egy másik tag került sorra, végigvezettem a tekintetem minden porcikáján, tetőtől-talpig elidőztem az apró részleteken is, és amikor az arcához értem, hogy azt is jobban felmérhessem, rájöttem, hogy talán a kelleténél egy kicsit feltűnőbben csináltam mindezt.
  Mivelhogy Jungkook szemei értetlenül találkoztak az enyémekkel, és egyenesen belebámultak azokba. Tekintete egy hatalmas kérdőjelet formált, és látszott rajta, hogy nem érti, miért néztem meg így őt.  
  Pirulva fordultam el, majd lesütöttem a szemeim. Még én magam sem tudtam, hogy mit is műveltem, hogy miért bámultam meg egy fiút. Kattogott az agyam, borzalmasan éreztem magam. Olyan volt, mintha életem legnagyobb bűnét követtem volna akkor el, és ez a lelkiismeretfurdalás marcangolta belülről a lelkem, magam sem tudtam, miért. 
  De még így is minden másodpercben késztetést éreztem arra, hogy felemeljem a tekintetem, és ismét Jungkookra vezessem. 
  Nem bírtam megállni, így vetettem egy apró pillantást a velem szemben ülőre, aki hatalmas szemeit a Menedzser-hyungra gubbasztotta. Gyorsan visszafordultam, és a körmeimet kezdtem rágcsálni.
  Gondolkozásba merültem, miközben mindenki más a pici, sötét szobában azt tette, amit nekem is kellett volna: figyelt. De én nem voltam rá képes, csak választ kerestem a legrémisztőbb kérdésre, ami addigi életemben elém tárulkozott, arra a kérdésre, hogy miért keltett bennem ilyen furcsa, és megmagyarázhatatlan érzéseket egy fiú. 
  Egészen addig a pillanatig a lányokra terelődött a figyelmem, az utcán őket néztem meg, rájuk vágytam. Sok barátnőm volt, nagyon népszerű voltam a köreikben, és élveztem is ezt a figyelmet. Talán még az is rátett egy lapáttal, hogy én mindig is meg akartam felelni, mégha nem is voltak elvárások. Magabiztosnak akartam tűnni, azt akartam, hogy mindenki felfigyeljen rám, ami igazából nem volt nehéz, mert mindig kitűntem a tömegből a szerencsétlenségemmel. 
  Akivel találkoztam eddigi életemben, azt mindig próbáltam megnevettetni. Boldogságot sugároztam feléjük, hogy ők is azok legyenek. Mert tudtam, mi az a fájdalom. 
  A szüleim rengeteget dolgoztak, így nem nagyon maradt idejük rám, és a testvéreimre. Hajnalban felkeltek, elmentek dolgozni, majd éjszaka hazaértek. És ha esetleg mégis együtt tudtunk volna lenni, akkor ahelyett, hogy azok a legboldogabb pillanatok lettek volna, a legszörnyűbbek lettek. 
  Anya és apa elhidegültek egymástól, és már nem szerették a másikat úgy, mint régen. Ha volt egy kis idejük, akkor azt vagy külön töltötték, vagy veszekedtek. 
  És ez a kelleténél talán jobban is bántott. Fájt boldogtalannak látni a szüleimet, hogy alig ismerik egymást, és nem is akarnak már újra együtt lenni. 
  13-14 évesen egy szörnyű esős, pénteki éjszakán apám részegen állított be. Nem volt szokása inni, csak különleges alkalmakkor, de abban az időben még nagyobb stressz volt rajta, mint addig. Így ivott, és ez elűzte minden felelősségét, ami a vállát nyomta. 
  Anyám már rég otthon volt, mikor apa éjfélkor betoppant. Felborította a székeket, levert mindent az asztalról, miközben olyan ijesztően nevetetett, akár egy mesebeli gonosz szereplő. A nagy csörömpölésre felkeltem, de szerencsére a kicsik nem voltak otthon, mert épp a nagymamánknál aludtak. 
  Kibotorkáltam a konyhába, ahol zajlottak a rémisztő események, és odasétáltam a nekem háttal álló apámhoz. Úgy tett, mintha észre se venné anyámat, aki zokogva kiabált neki, hogy hagyja abba. Sosem féltem még annyira, mint akkor. Óvatosan meghuzigáltam a pólóját, mire ő felkapta a fejét, és nagy lendülettel megfordult, majd a piától bűzölgő arcát az enyémhez nyomta, és suttogni kezdett. 
   - Ma is megdugtam egy jó kis csajt, fiam… és anyád lesz a következő – rám kacsintott, mire én ijedten kaptam a fejem anyához, aki lefagyva bámulta a történteket. Nem bírta tovább. 
  - Mit mondtál!? Menj ki! Menj innen! Takarodj ki a házból, nem hallod?! – üvöltötte, mikor apám még továbbra sem mozdult. Anyámat sosem láttam még annyira összetörtnek, mint akkor. A könnyei patakokban folytak le megterhelt arcán, a válla fel-le csuklott, és tudtam, hogy szíve szerint ott esne össze, de volt még benne annyi önbecsülés, hogy nem tette meg. 
  Annyira megijedtem ezektől a dolgoktól, attól, hogy apámat és anyámat ilyen helyzetben kellett látnom, hogy nem voltam képes tovább maradni. A könnyeim folyni kezdtek, pedig megígértem magamnak, hogy nem sírok többé azután, hogy apám egyszer megütött. 
  Nem érdekelt semmi, csak el akartam futni, ki abból a szörnyű világból, ahol nem törődött velem senki, és minden rosszul sült el. 
  Hátráltam pár lépést, mire anyám rám kapta tekintetét, nyílván akkor vette észre, hogy még mindig nem mentem el. Egyre csak távolodtam tőlük, mire megfordultam, és kirohantam a nehéz bejárati ajtón. 
  Szerencsére már nem esett, de így is elég hideg volt ahhoz, hogy az ember csakúgy kijárkáljon. Alig láttam valamit a sötétségben, mert még lámpa sem volt abban a veszélyes utcában. Mindenfelől furcsa, és rémisztő emberek vettek körül, akiknek a szájából mindig kilógott egy marihuánás cigaretta, vagy egy fogpiszkáló. Apám is ilyen ember volt, így már megszoktam ezt a látványt, de akkor nagyon féltem, hogy mi is lesz velem. 
  Szaladtam előre, miközben a szívem egyre jobban dübörgött. A félelmem kezdett elmúlni, mikor az emberek szállingóztak a már ismert utcáról, amit célul vettem. Nem voltam már olyan kicsi, hogy ne ismerjem arra a járást, így könnyű volt eltalálnom egy jó barátomék házához. 
  Megnyomtam a kopott csengőt a régi faajtón, és éreztem, hogy egyre nyugodtabb leszek. Pár perc elteltével kijött az anyukája, és beengedett. 
  Azóta azt a helyet mondhatom az otthonomnak. Örökbe fogadtak engem, és a testvéreimet, és akkor nagyon menőnek gondoltam, hogy a legjobb barátom a testvérem. Bár, még mindig az. 
  Elröhögöm magam, amint eszembe jutnak azok a hülyeségek, amiket együtt csináltunk. Ezek a keserédes emlékek tesznek boldoggá, és szomorúvá egyszerre. Olyan rég láttam őket. És még csak el sem tudtam tőlük köszönni. 
  Jungkookot is ilyen közel akartam magamhoz tudni, sőt, még közelebb, mint legjobb barátomat, pedig akkor láttam őt életemben először. Csak rajta kattogott az agyam, és nem voltam képes másra koncentrálni. 
  Idegesen markolásztam a már így is nyúzott pólóm, és nem tudtam, mit kezdjek magammal, nem bírtam megülni a székben. Mocorogtam össze-vissza, miközben valahogy mindig átsiklott a tekintetem Jungkookon. Próbáltam nem feltűnő lenni, de nem sikerült. 
  - Van valami probléma? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a menedzserünk, mire mindenki felém fordult. Kétségbeesetten néztem körbe a szűk szobában, és nem tudtam megszólalni. 
   - Öhm… nem, dehogy – nyögtem ki, és lesütöttem a szemeim. 
   - Egyébként… ha már itt vagyunk, akkor mutatkozz be! – biccentett egyet felém, mire teljesen zavarba jöttem. 
  Lassan felálltam a székből, és végignéztem mindenkin. Visszagondolva nagyon viccesen néztek ki, nevetnem kell, ha rágondolok. Esetlenül ültek egymás mellett, és a szürkén megvilágított szobában kitűnt valaki, aki mosolyogva, és hihetetlenül nagy érdeklődéssel figyelt engem, amint elmondtam mindent, amit tudni kell rólam. 
  Zavartan ültem vissza a helyemre, és gondolataim ismét Jungkookhoz vezettek vissza. Még mindig nem tudtam, miért ver ilyen hevesen a szívem, ahogy tekintetem találkozik az övével. De mindennél jobban zavart. Volt egy sejtésem, hogy miért történik mindez, de nem akartam elhinni. Ezért inkább elhessegettem ezt a bizonytalan feltételezést, és megpróbáltam figyelni. 
  Kellett pár hét, mire rájöttem a dologra, mire bevallottam saját magamnak azt, hogy meleg vagyok. Nagyon sokáig rágódtam ezen, ostoroztam magam, és rengeteget sírtam. Nem akartam felfogni, nem akartam elhinni, hogy én egy selejt vagyok, egy beteg ember, akit nem fogad el senki, és akit mindenki undorodva néz. Körülöttem vidámak, és boldogok voltak az emberek, míg én úgy éreztem, hogy egyedül vagyok egy burokban, amit nem tud, és nem is akar áttörni senki. 
  De ez nem így volt. Jungkook közeledni kezdett felém, barátságosan, és kedvesen próbálkozott, miközben együtt dolgoztunk azon, hogy a debütálásunk tökéletes legyen.  Bearanyozta a napjaimat, de még mindig ott volt a titkom, ami nyomta a lelkemet, és felhőként takarta el a mindent széppé tevő Napot. 
  Viszont ebben az egészben az volt az egyetlen jó dolog, hogy ott volt Jungkook, aki mit sem sejtve erről az egész kalamajkáról körülöttem segített, és a támaszom volt. Ott volt a legnehezebb pillanataimkor is, nem csak akkor, amikor neki volt szüksége segítségre. Sokszor kérdezett rá az elkeseredettségem okára, de egy idő után feladta, mert sosem voltam hajlandó neki elmondani az igazságot. 
  Mert féltem. Mindennél jobban féltem attól, hogy el fog ítélni, hogy nem fog velem szóba állni, és undorodni fog tőlem. És tudtam, hogyha ez megtörténne, akkor a banda is szétesne még lehetőséget sem kapva arra, hogy bizonyítson, és az már a többi taggal se lenne fair. Ezért nem mondtam el neki, és mindig, mikor szóba jött ez a téma, elkerültem, vagy egyszerűen nem válaszoltam rá.

××

  Nehézkesen kinyitottam a szemem, és szomorú tekintetemmel találkoztam a tükörben. Végighúztam ujjaim a tánctól kipirult arcomon, ami fehér csíkokat hagyott a nedves bőrön.  Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. El akartam mondani neki, és még akkor is a nyakába ugrani, hogy tudom, ő nem szeret viszont. Mert szükségem volt rá, a közelségére, arra, hogy megnevettessen a szomorú pillanataimban, és hogy minden időnket együtt töltsük. 
  De nem csak úgy vágytam rá, mint szerelmemre, hanem úgy, mint legjobb barátomra. Imádtam vele hülyéskedni, viccelődni, a rosszabb pillanatokban lelkizni. Tényleg jól kiegészítettük egymást, de sajnos ő erről mit sem tudott. Az ő szemében csak egy barát voltam, míg én bármit megadtam volna egy apró érintésért, ami talán neki semmit nem jelentene, viszont számomra az lenne maga a mennyország.
  Nagyokat sóhajtva döntöttem neki fejemet a tükörnek, nem érdekelt, hogy ezzel összemaszatolom, vagy esetleg be is töröm. Tökéletesen hűtötte le felhevült testem, amit abban a pillanatban ki is használtam.
  Hirtelen halk lépteket hallottam a hátam mögül, amik ahogy közeledtek felém egyre hangosabbak lettek. Felkaptam a fejem, hogy a tükörből leshessem meg, ki jön a táncterembe hajnali kettőkor. Biztos csak a takarító – gondoltam. 
  De tévedtem. A tükörben nem az ismerős öreg néni villant meg, hanem J-Hope örökösen vigyorgó feje. Zavartan néztem rá, miközben leült mellém. 
  - Hyung! Bocsi a zavarásért. Társulhatok? – kérdezte félrebillentett fejjel, miközben előpakolt valamit a hátizsákjából. 
  - Persze – mondtam. 
  - Hoztam kaját is. Dinnye. Szereted, igaz? – kérdezte, miközben lerakta a kaját elénk, és elővett két kést. Csak dünnyögtem valamit, és elvettem az egyik evőeszközt. 
  Nagyon éhes voltam, szóval már alig vártam, hogy végre a szokásos módon zabálhassak. Mikor már bekaptam volna az egyik falatot, Hoseok felszólalt, mire úgy megijedtem a nagy koncentrálás közben, hogy kiesett a kezemből a kés. 
  J-Hope először csak furcsán nézett rám, aztán kitört belőlünk a röhögés. Hiába, hogy fáradt voltam, akkor nagyon jót nevettem még az előbb felszínre tört
  - Ne röhögj! Ez nem vicces! Tudod, milyen éhes vagyok? – ütögettem meg a kezét, mire ő lefogta az enyémeket. 
  - Akkor te miért nevetsz, hm? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire nem válaszoltam – Hogyha nem tudsz normálisan enni, akkor kénytelen leszek megetetni téged – mondta csillogó szemekkel, majd elővette a kést, kivágott egy darabot a dinnyéből, és az arcomhoz emelte.
  Készségesen nyitottam ki a szám, hogy végre megízlelhessem a várva-várt dinnyét. Már nem bírtam kivárni, így ráharaptam a késre, és bekaptam a kaját. Mosolyogva nyeltem le, és hálásan néztem Hoseokra.
 - Nagyon köszönöm, hyung! – hajoltam meg előtte, mire ő összeborzolta a hajamat. 

  Ettünk tovább, hülyéskedtünk, és nagyon jól éreztem magam vele. Aztán… 
  - Hyung… Te ugye nagyon jóban vagy Jungkookal? – kérdezte félve, mire igennel válaszoltam – És tényleg együtt van Jimin-hyunggal? – ahogy kiejtette a szavakat a száján, úgy görbült le a mosoly az arcomról. Próbáltam szimpla meglepődöttséget mutatni, de még a vak is látta volna, hogy valami nincs rendben. 
  - Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem vissza, mire lehajtotta a fejét. 
  - Egyszer benyitottam a fürdőbe, mert azt hittem, nincs ott senki, de…
  - Jó, értem. Nem kell folytatnod  – mondtam, talán egy kicsit túl korán is. 
  - Figyelj… - kezdett bele mondanivalójába meglepően komoly hangsúllyal, de aztán elhallgatott. 
  - Igen? – kérdeztem. 
  - Mindegy, hagyjuk. Azt hiszem, most megyek. Te nem jössz? Későre jár – nézett rám, miközben elcsomagolta a dinnyét, és felállt. 
  - Nem, maradok még egy kicsit. Jó éjt, hyung – néztem fel rá. 
  - Jó éjt – mosolygott rám szomorúan, amit hirtelen nem tudtam hová tenni, majd hangos léptekkel kisétált a teremből. 
  A boldogság, ami az előbb még köztünk uralkodott elszállt, és helyébe a magányosság és az üresség lépett. 
Automatikusan emlékezek vissza arra a napra, mikor elmondta nekem.

××

  Meleg volt, szép nyári idő, és a parkban ücsörögtünk Jungkookal. Mondta, hogy beszélni szeretne velem, és valamiért biztos voltam benne, hogy szerelmet akar vallani. Egyszer csak felém fordult, és komolyan rám nézett.
 - Taehyung… mondani szeretnék valamit – nézett mélyen a szemembe, miközben előre-hátra dőlöngélt, fogalmam sincs, miért. 
 - Mondd – mosolyogtam rá biztatóan.  
 - Remélem nem fogsz elítélni, és meg fogsz érteni, mert te vagy a legjobb barátom, és megbízom benned annyira, hogy elmondjam neked. De meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek! – fogta meg hirtelen a karom, és kezdte markolászni azt, miközben ijesztően közel hajolt az arcomhoz. 
 - Megígérem, csak mondd már! – nyeltem egy nagyot Jungkook közelségének zavarától, és akkor már tudtam, hogy valami egészen másról akar velem beszélni, mint azt én hittem. Mély levegőt vett, elengedte a karom, majd a szemembe nézett. 
  - Én és Jiminnie együtt vagyunk! – jelentette ki magabiztossággal a hangjában, mire teljesen lefagytam. Biztosan jól hallottam? Jungkook… meleg? Ő és Jimin? Jimin? Jimin is a fiúkat szereti? És pont Jungkookot? Komolyan… nem vagyok egyedül? 
  - Hűha Jungkook ez… Gratulálok, komolyan… nagyon örülök! – nyögtem ki a szavakat még mai napig sem tudom, hogyan. Gyorsan megöleltem, hogy ne lássa az arcomat, és a fájdalmat, ami kirajzolódott rajta. 
  - Te… nem undorodsz tőlem? – tolt el magától, miközben félelemmel teli szemeit rám meresztette. 
  - Dehogyis! Nagyon örülök nektek! – mosolyogtam rá, amit inkább vicsorgásnak neveznék, de nem vette észre, majd ismét megölelt. 
  Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, egyrészt nagyon örültem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a másik csapatban játszik, másrészt viszont fájt, hogy Jungkook valaki mást szeret, miközben én ott voltam neki minden percben, és mégis Jimin-hyunggal van együtt. 
  Tényleg, igazán szerelmes voltam Jungkookba. De valahogy mégsem viselt meg ez a dolog. Rossz érzés volt, de mégsem éreztem úgy, hogy már semmi értelme az életemnek. 
  Talán azért, mert az űrt, ami bennem tátongott kitöltötte valaki. De lehet, hogy az az űr mégsem volt olyan nagy, mint azt akkor hittem.

××

  Fáradtan hajtottam le a fejem, mély levegőt véve. Sajgott a lábam a sok tánctól, a testemen kékes-lila foltok voltak mindenhol, éhes is voltam… de akkor nem érdekelt. Mosolyogva néztem bele a tükörbe, és Hoseokra terelődtek a gondolataim. Olyan frissítő volt a társasága, bármi bajom volt, ő tudta nélkül megvigasztalt, és megnevettetett. Annyira imádtam vele lenni, és úgy éreztem, ezzel ő is így van.
  Amióta Jungkokok és Jimin-hyung összejöttek, egyre kevesebb időt töltöttem velük. Mert mindig együtt voltak, kettesben mentek el vásárolni, randizgatni, és ez már egy kicsit idegesítő volt. 
  Egy legjobb barát nem felejti el a másikat, ha szerelme lesz, nem igaz? Legalábbis így kéne lennie. De nálunk ez az íratlan szabály teljesen felborult. 
  Egy ideig elveszettül bolyongtam a csapattagok között, de persze mindig volt társaságom. Jinnel lelkiztem, és akkor mindig olyan bölcs tanácsokat adott, hogy komolyan elgondolkoztam rajta, hogy biztosan nem egy szerzetes-e.  Sugával videójátékoztunk, RapMon mindig megmutatta az új zenéit, amiket írt, és… 
  Hoseok… vele tényleg nem csak azért voltam, mert muszáj volt. Néha már-már ijesztően is kerestem a társaságát, és szomorúan konstatáltam, ha nem tudtam vele beszélni. Mindenhol csak az ő hangját hallottam, és az alakját láttam. 
  Tudtam, mik ezek az érzések, de biztos voltam benne, hogy csak a stressz miatt van. Barátként gondoltam J-Hopera, bár néha én is tudtam jól, hogy többet érzek. 
  Amikor beszéltem vele, akkor olyan volt, mintha valami felrobbant volna bennem, és ez nagyon boldoggá tett. Azokat a bizonyos pillangókat még nem éreztem, de tudtomon kívül nagyon vágytam rá. Mindennél jobban. 
  Még az édes dinnye ízével a számban pakoltam össze a cuccom, majd a tánctermet üresen hagyva hagytam ott az épületet, hogy hazamehessek, és aludhassak egy jót a J-Hope melletti ágyon.

Prológus

V POV

   Reggel van. A szobám sötétbe burkolózik. A csend fájdalmasan hasítja át az elmém. Minden nyugodt, sehol egy autó, aminek nesze beszűrődhetne az ablakon, és hatalmas zajt csaphatna ebben az örökkévalóságnak tűnő unalomban. Az emberek legszebb álmaikba élik bele magukat, vagy éppen a legszörnyűbbekbe, míg én az ágyamon ülök egy vékonyka papírral meg egy tollal az ölemben, és fogalmam sincs, hogy mit is kellene most csinálnom.
   Kimászom az ágyból, eldobálok mindent a kezeim közül, és elsétálok a konyháig. Végignézek a helyiségen és szinte látom magam előtt, ahogy Jin rament főz, majd mosolyogva rakja le az asztalra, amikor már kész. Látom RapMonster megvető pillantását, miközben csendre int minket. Hallom Suga káromkodását, ahogy próbálja leseperni a magára borított, forró ételt. Hallom Jimin aranyos nevetését, miután észrevette a szenvedő Yoongi-t maga mellett. Látom Jungkookot, hogy milyen csodálattal nézi Jimint. És érzem Hoseok meleg érintését a vállamon, miközben úgy mosolyog rám, mintha csak ez lenne az utolsó alkalom, amikor megteheti.
  Úgy dobbantja meg szívemet ez a már mindennaposnak vélt emlék, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Ahogy egyre nehezebbnek érzem a fejem, és kezdek szédülni, gyorsan leülök a kanapéra még mielőtt valami olyasmit tennék, amit csak későbbre terveztem. Lehunyom a szemem, és letörlöm az arcomra száradt könnyeket. Olyan sokszor éltem már át ezeket az érzéseket… és úgy érzem, nem bírom tovább.
  Felállok, és visszabicegek a konyhapulthoz, majd megtámaszkodok rajta. Letörlöm a homlokomon gyöngyöződő izzadságcseppeket, amik a fájdalmas emlék hatására jöttek elő. Előveszek a fejem felett lévő polcról egy műanyag poharat, majd telitöltöm vízzel. Egy huzamra iszom meg annak tartalmát, és nagyot nyelve teszem bele a koszos tányérokkal telitömött mosogatókagylóba. Kisétálok a szűk szobából mélyen magamba roskadva, miközben egyetlen egy ember zakatol a fejemben.
  Ahogy elhaladok a zárt ajtók mögötti szobák előtt, hallom csapattársaim hangos szuszogását, így megbizonyosodom arról, hogy még alszanak. Benyitok saját szobámba, és felszedem a földről a nemrég ledobált cuccaimat. Leülök az asztalomhoz, és bámulom a lámpa gyér fényével megvilágított sárga lapot, amit akárhogy nézek, mindig üres marad. Kezembe veszem a tollamat, és odafirkantom az egyetlen szót, ami most épp kavarog bennem.
 „Sajnálom.” 
   A többi dolog szinte kifolyik a tollból, mintha nem is én irányítanám a szavakat, csak maguktól vetülnek rá a kopott levélre. Próbálok nem hibáztatni senkit a történtek miatt, hiszen tudom, hogy minden miattam van, én vagyok az, akinek bűnhődnie kell.
   A mostanra már teleírt lapot összehajtom olyan picire, amekkorára csak tudom, és gondosan beleteszem egy borítékba. Ráírom a nevem, majd lerakom az ágyamra, hogy később megtalálja az a szerencsés személy, aki a keresésemre indul.
   Felállok a székről, ami hihetetlenül nehezemre esik, és úgy érzem, össze fogok esni. Sikerül megtámasztanom a mindennapi sírástól kimerült testem a szék támlájában. Összeszedem magam, ami most a legnehezebb dolognak tűnik, de valahogy mégis sikerül elindulnom az ajtó felé. Lassan botorkálok át a küszöbön a szomszéd szobába, ahol a két alvó ember közül csak az egyik érdekel. A csuklómat szorongatva lépek közelebb Hoseok ismerős ágyához. A megszokott édes illat lengi be a helységet, az a tipikus J-Hope illat, amit mindig is annyira szerettem, és amitől a még a legrosszabb állapotomban is képes voltam megnyugodni. De most még idegesebb leszek ettől, és a szívem megfájdul, ahogy a régi emlékeim felszínre törnek. Nem akarok velük foglalkozni, így inkább csak megrázom a fejem, és leveszem a csuklómra már nagyon rég feltett, és azóta le sem vett karkötőt, majd remegő kezekkel teszem le Hoseok édesen szunyókáló feje mellé.
  Remélem, nem fog leesni az ékszer, mert mindenképpen szeretném, hogy megtalálja, és eltegye örök emléknek. De valószínűleg a padlón fogja végezni, úgy, mint a mi kapcsolatunk, hiszen az a bizonyos valaki J-Hope mellett elég sok helyet foglal a kicsi ágyon. Így biztos vagyok benne, hogy mire mindenki felkel, a karkötő már az ágy alá lesz beesve, és nem fogja megtalálni az, akinek szánom.
  Még vetek egy utolsó pillantást Hoseokra, és nyomok egy apró puszit a homlokára. Istenem, mióta nem érintettem meg ezt a selymes bőrt… A földet pásztázva hagyom el a sok emlékkel teli helyiséget, majd becsukom az ajtót.
  Bemegyek a szobámba, felveszek egy fekete farmert és kihalászom a szekrényemből azt a szürke inget, amit még Jinnel vettünk közösen, és emlékszem, mennyire reménykedtem abban, hogy el fogom vele csábítani Hoseokot. Felkapom azt is, majd előkeresem a fiókom aljából a sötét maszkomat, amit annyira szeretek. A fejemre dobok még egy baseball-sapkát, és a hajamat a szemembe fésülöm, amit még egy napszemüveg is takar. Remélem, nem leszek felismerhető.
   Még utoljára leülök a kanapéra, bámulom a TV sötét képernyőjét, vetek egy pillantást magamon a tükörben, és az ajtóból végignézek a dormon. Annyi minden fűz ehhez a lakáshoz…
  De tudom, hogy itt kell hagynom. Így mindenkinek jobb lesz. Nem fogok kárt okozni semmiben és senkiben, nem bántok meg senkit, nem okozok csalódást, és nem leszek útban. Mert tudom, hogy az életem nagy része ebből állt ki, és sosem szeretett senki.
  Hoseok… 
Talán ő az egyetlen kivétel. Vagyis nagyon szeretném ezt hinni.
  Megfordulok, és ezernyi könnycseppel a szemem sarkában lépek ki az ajtón. A város még csendes, hiszen kora reggel van, és ilyenkor elég kevesen vannak az utcákon. Most jót tesz a séta ebben a nyugtató csöndben, aminek köszönhetően a fejem se fáj. A legközelebbi megálló tíz percre esik a dormtól, így van időm meghallgatni pár zenét. Előveszem a telefonomat és a fülhallgatómat, majd elindítom a mostanra már rongyosra hallgatott Loser-t a BigBangtől. Pontosan tükrözi a hangulatomat, és azt, hogy milyen embernek érzem magam, hogy milyen ember vagyok.
  A zene egyre mélyebb sebet üt a mellkasomban, és szinte fizikai fájdalmat érzek, ahogy hallom a dalszöveget.

 „Csak egy vesztes, magányos

Egy bunkó, tele sebekkel

A tükörben én egy…”

 Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, de ez nem tudja megakadályozni, hogy ne gördüljenek le azok a bizonyos könnycseppek. A zene megy tovább, és érzem, hogy mindenem elnehezül, és fájdalmas lesz a járás.

 „Egy vesztes vagyok, magányos

Egy gyáva alak, aki erősnek tetteti magát.

Egy szemét alak.

A tükörben én…

Egy vesztes, magányos

Egy bunkó, tele sebekkel, egy szemét

A tükörben én…” 

A dallam átjárja minden egyes porcikámat, kitöltve a bennem tátongó űrt mély, és elkerülhetetlen fájdalommal. Ahogy hallgatom tovább, érzem, nem sok kell ahhoz, hogy zokogva boruljak le a földre. De valahogy mégis kibírom enélkül.

 „A kék eget hibáztatom…

Néha szeretnék mindent eldobni

El akarok búcsúzni.

Miután az utam végére értem,

Csak azt remélem, megbánás nélkül hunyhatom le a szemem, örökre.” 

Érzem, hogy ez már túllép minden határt, és elszakad az a bizonyos húr, amin megpendült ez a szívfacsaró melódia. Próbálom visszatartani a könnyeimet, de sehogy se sikerül. Egytől-egyig végigfolynak az arcomon eláztatva azt, és érzem mindegyik kibuggyanásánál, hogy ismét elveszítek egy darabot magamból. És már nem vagyok ugyanaz az ember.
  Lassan sétálok át a zebrán, miközben magamba roskadva hallgatom a zenét, ami a legjobban illik hozzám. Egyre több autó jár már az utakon, az emberek ébredeznek, megsétáltatják a kutyájukat, dolgozni indulnak, vagy esetleg iskolába. Mindegyikük furcsán, felvont szemöldökkel néz rám, de nem érdekel, csak bámulom tovább a poros járdát, hiszen nem ismertek fel, azt se tudják, ki vagyok, tehát nincs okom aggodalomra.
  Ahogy közeledek a metró aluljárója felé, egyre idegesebb leszek. Lemegyek a lépcsőn, ahol pár embernek sikerül a korláthoz nyomnia, és kirántania a fülemből a headsetemet. Mit sem törődve vele folytatom az utamat.
  Odaállok az egyik embertömeghez, akik várják a metrót, és próbálok minél kevesebb feltűnést kelteni, és mélyen a földet bámulva láthatatlanná válni. Évezredeknek tűnő percek elteltével végre megáll az egyik metró, és kinyitja ajtóit. Mindenki furakodik előre, senkit nem érdekel a másik, csak nyomulnak előre, ezzel összenyomva rengeteg embert, szép kis sérüléseket okozva nekik. Apró lépésekkel haladok tovább, és próbálom nem észrevenni a hatalmas karmolást a kézfejemen. Nekem már úgyis mindegy. Már majdnem felszállok, amikor az egyik öltönyös férfi félrelök, és a földre esve nézem, ahogy keresztüllép rajtam. Próbálok felkászálódni, de valahogy nincs elég erőm. Mégegyszer megpróbálom, de egy nő belelép a hasamba lépcsőként használva azt, és felszáll a járműre. Harmadik próbálkozásom ezúttal sikeres, és bár kicsit remegve, de már a lábamon állok.
  Tényleg ennyire láthatatlan lennék? Lesöpröm ruhámról a piszkot, amit az emberek mit sem törődve vele hagytak maguk után, majd lépek párat, és felszállok a metróra. 
  Látom, hogy van még pár ülőhely, így odasétálok a tőlem legközelebb eső üléshez, és elfoglalom azt. A zenébe merülve gondolkozom, mikor is jártam erre utoljára. De a felevenülő emlék túlságosan is fáj ahhoz, hogy újra átéljem. Bár ha lehetne, ezerszer is visszamennék arra a napra, amikor legutóbb itt voltam, de most nem bírok erre gondolni.
  A metró nagyot zökkenve megáll a következő megállóban, ahol ismét rengeteg ember száll fel. A tömegben kiszúrok egy idős, bicegve járó nénit, akinek arcára kiül a csalódottság, mikor meglátja, nincs üres hely. Nagyon hasonlít rég elhunyt nagymamámra, így belefájdul a szívem, mikor látom, senki sem akarja átadni a helyét.

 - Tessék leülni! – mondom, mikor már odabicegett a kopott botjával mellém.

 - Köszönöm szépen – mosolyodik el, majd leül. Meghajolok előtte, aztán megfogom az egyik kapaszkodót, hogy el ne essek.

  Két hosszú, fájdalmas perc múlva ismét megállunk, és most én is leszállok. Rálépve a járdára kicsit megszédülök, de megkapaszkodom a lépcső melletti korlátban, és valahogy felküszködöm magam az utcára. Az utakon rengetegen vannak, az emberek monoton léptekkel haladnak úticéljuk felé, de vannak jókedvű diákok is, akikre ha ránézek, őszinte mosoly ül ki az arcomra. Egykor valaha én is tudtam ilyen önfeledten nevetni, és a mának élni… de már nem megy. Már nem vagyok képes rá. És soha nem is leszek.
  Gyorsan szedem a lábaim, miközben a zene elhalkul, és egy másik veszi át a helyét. Felcsendül a Let Me Know, és ahogy meghallom az ismerős dallamot, könnyek gyűlnek szemeimbe. Akaratlanul is Hoseok jut az eszembe, és ha tehetném, azonnal a nyakába ugranék, és szorítanám őt addig, amíg meg nem szűnünk létezni. De tudom, hogy nem tehetem.
  Ahogy megpillantom a hatalmas betűkkel kiírt „VASÚTÁLLOMÁS” feliratot, teniszlabda-méretűvé zsugorodik a gyomrom, és nyelnem kell egyet. Belépek a rozsdás kapun, meghajolok az idős portásbácsi előtt, és sétálok tovább, miközben a szívemet a torkomban érzem dobogni. Kilépek a vörösre festett, már-már omladozó épületből, és a sínek menti járdán haladok tovább. Megpillantok a sok közül egy padot, amin nem ül senki, és odaballagok felé, miközben erősen figyelek arra, hogy senki se vegyen észre. Leülök rá, és az ölembe ejtett kezeimet kezdem figyelni.
  Végignézek minden egyes kis ráncot és bemélyedést, végigsimítok ápolt körmeimen, majd azokat is tanulmányozom. Az összes porcikámat újra és újra végigmérem, de még így is képtelen vagyok elhinni, hogy talán pár perc múlva már nem láthatom őket többé…
  Még egy kis időt az ujjaim tanulmányozásával töltök, de hirtelen egy vonat hangos robaja zavarja meg tevékenységem, ami előttem fékez le pár méterrel. A gyomrom liftezni kezd, és a torkomban érzem a tegnap esti vacsorát. Nem sok kell, hogy elájuljak, tudom, hogy nem bírom sokáig. Fehér foltokat látok magam előtt, amint behunyom szemeim, és idegességem még így sem száll el. Valamit sürgősen tennem kell, nem szabad nagy feltűnést keltenem. Próbálok megmozdulni, de nem visz a lábam, és hiába nem akarok Rá gondolni, a hangja még mindig a fülemben cseng, és a szívem dobogása ezerszeresére változik, ahogy a sötétségben meglátom a homályos alakját. El akarom űzni a gondolataim közül, de nem bírok megszabadulni tőle, még jobban nyomja a mellkasomat, és ahogy megszédülök a padon, majd hátamra esem, az utolsó dolog, amit látok a sötétség előtt az az Ő alakja, ami hozzám közelít, de aztán eltűnik örökre… 

* 

  A fejemet fogva ülök fel valami kényelmetlen dolgon, amit hirtelen nem tudok beazonosítani. Körülnézek, és meglátok pár embert, amint szaladnak egy gyorsan száguldó jármű után, de nem érik el. Sorompók csörömpölése fájdítja meg már így is kattogó fejem. Amint kiélesedik előttem a kép, és felfogom, hol vagyok, gyorsan felpattanok a padról. De hamar rájövök, hogy ez nem volt valami jó ötlet, így visszaesek a helyemre.
  A sajgó tarkómat dörzsölve próbálom kihalászni a telefonomat a zsebemből, hogy beazonosítsam a kihagyott időt. De nem találok semmit benne, csak egy zsebkendő-cafatkát, ami biztos még a mosásban maradt benne. Idegesen nyúlok a fülhallgatómért a másik oldalamon, de az is eltűnt. Ezt nem hiszem el! A kevéske pénzemnek is nyoma veszett a többi mellett, így fogalmam sincs, hogy mit csináljak, ha ismét rosszul lennék, hiszen nincs miből vennem vizet.
  Fejemet csóválva gondolok bele, hogy ez már nem az első alkalom, hogy kiraboltak. Apró mosolyra húzom a szám, amint visszaemlékszem, hogy akkor milyen vicces volt ez a dolog, és milyen boldog voltam. Nem törődtem vele, csak Rá hagytam az egészet. Mert Ő ott volt, és vígasztalt. Mert akkor még számíthattam Rá. De már nincs kire támaszkodnom.
  Nem bírom megállni, hogy ne gondoljak ismét Rá, és ne gördüljenek le a könnycseppek fáradt arcomon, miközben a múltra gondolok. Érzem, ahogy fogságba ejt, és bekerít ez az emlék, és hiába próbálom kirázni elnehezült fejemből, sehogy se sikerül. Kétségbeesetten nézek körbe, hátha találok bármit, ami képes lenne elűzni ezt a sírásra késztető emlékképet.
  A kezem ösztönösen siklik le a csuklómra keresve az ékszert, ami mindig megnyugtat. De most nincs ott semmi, ami csillapíthatná feltörekvő, fájdalmas emlékeim. Így kénytelen vagyok végignézni a lelki szemeim előtt lepergő filmet, aminek főszereplője nem más, mint én.