Prológus

V POV

   Reggel van. A szobám sötétbe burkolózik. A csend fájdalmasan hasítja át az elmém. Minden nyugodt, sehol egy autó, aminek nesze beszűrődhetne az ablakon, és hatalmas zajt csaphatna ebben az örökkévalóságnak tűnő unalomban. Az emberek legszebb álmaikba élik bele magukat, vagy éppen a legszörnyűbbekbe, míg én az ágyamon ülök egy vékonyka papírral meg egy tollal az ölemben, és fogalmam sincs, hogy mit is kellene most csinálnom.
   Kimászom az ágyból, eldobálok mindent a kezeim közül, és elsétálok a konyháig. Végignézek a helyiségen és szinte látom magam előtt, ahogy Jin rament főz, majd mosolyogva rakja le az asztalra, amikor már kész. Látom RapMonster megvető pillantását, miközben csendre int minket. Hallom Suga káromkodását, ahogy próbálja leseperni a magára borított, forró ételt. Hallom Jimin aranyos nevetését, miután észrevette a szenvedő Yoongi-t maga mellett. Látom Jungkookot, hogy milyen csodálattal nézi Jimint. És érzem Hoseok meleg érintését a vállamon, miközben úgy mosolyog rám, mintha csak ez lenne az utolsó alkalom, amikor megteheti.
  Úgy dobbantja meg szívemet ez a már mindennaposnak vélt emlék, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Ahogy egyre nehezebbnek érzem a fejem, és kezdek szédülni, gyorsan leülök a kanapéra még mielőtt valami olyasmit tennék, amit csak későbbre terveztem. Lehunyom a szemem, és letörlöm az arcomra száradt könnyeket. Olyan sokszor éltem már át ezeket az érzéseket… és úgy érzem, nem bírom tovább.
  Felállok, és visszabicegek a konyhapulthoz, majd megtámaszkodok rajta. Letörlöm a homlokomon gyöngyöződő izzadságcseppeket, amik a fájdalmas emlék hatására jöttek elő. Előveszek a fejem felett lévő polcról egy műanyag poharat, majd telitöltöm vízzel. Egy huzamra iszom meg annak tartalmát, és nagyot nyelve teszem bele a koszos tányérokkal telitömött mosogatókagylóba. Kisétálok a szűk szobából mélyen magamba roskadva, miközben egyetlen egy ember zakatol a fejemben.
  Ahogy elhaladok a zárt ajtók mögötti szobák előtt, hallom csapattársaim hangos szuszogását, így megbizonyosodom arról, hogy még alszanak. Benyitok saját szobámba, és felszedem a földről a nemrég ledobált cuccaimat. Leülök az asztalomhoz, és bámulom a lámpa gyér fényével megvilágított sárga lapot, amit akárhogy nézek, mindig üres marad. Kezembe veszem a tollamat, és odafirkantom az egyetlen szót, ami most épp kavarog bennem.
 „Sajnálom.” 
   A többi dolog szinte kifolyik a tollból, mintha nem is én irányítanám a szavakat, csak maguktól vetülnek rá a kopott levélre. Próbálok nem hibáztatni senkit a történtek miatt, hiszen tudom, hogy minden miattam van, én vagyok az, akinek bűnhődnie kell.
   A mostanra már teleírt lapot összehajtom olyan picire, amekkorára csak tudom, és gondosan beleteszem egy borítékba. Ráírom a nevem, majd lerakom az ágyamra, hogy később megtalálja az a szerencsés személy, aki a keresésemre indul.
   Felállok a székről, ami hihetetlenül nehezemre esik, és úgy érzem, össze fogok esni. Sikerül megtámasztanom a mindennapi sírástól kimerült testem a szék támlájában. Összeszedem magam, ami most a legnehezebb dolognak tűnik, de valahogy mégis sikerül elindulnom az ajtó felé. Lassan botorkálok át a küszöbön a szomszéd szobába, ahol a két alvó ember közül csak az egyik érdekel. A csuklómat szorongatva lépek közelebb Hoseok ismerős ágyához. A megszokott édes illat lengi be a helységet, az a tipikus J-Hope illat, amit mindig is annyira szerettem, és amitől a még a legrosszabb állapotomban is képes voltam megnyugodni. De most még idegesebb leszek ettől, és a szívem megfájdul, ahogy a régi emlékeim felszínre törnek. Nem akarok velük foglalkozni, így inkább csak megrázom a fejem, és leveszem a csuklómra már nagyon rég feltett, és azóta le sem vett karkötőt, majd remegő kezekkel teszem le Hoseok édesen szunyókáló feje mellé.
  Remélem, nem fog leesni az ékszer, mert mindenképpen szeretném, hogy megtalálja, és eltegye örök emléknek. De valószínűleg a padlón fogja végezni, úgy, mint a mi kapcsolatunk, hiszen az a bizonyos valaki J-Hope mellett elég sok helyet foglal a kicsi ágyon. Így biztos vagyok benne, hogy mire mindenki felkel, a karkötő már az ágy alá lesz beesve, és nem fogja megtalálni az, akinek szánom.
  Még vetek egy utolsó pillantást Hoseokra, és nyomok egy apró puszit a homlokára. Istenem, mióta nem érintettem meg ezt a selymes bőrt… A földet pásztázva hagyom el a sok emlékkel teli helyiséget, majd becsukom az ajtót.
  Bemegyek a szobámba, felveszek egy fekete farmert és kihalászom a szekrényemből azt a szürke inget, amit még Jinnel vettünk közösen, és emlékszem, mennyire reménykedtem abban, hogy el fogom vele csábítani Hoseokot. Felkapom azt is, majd előkeresem a fiókom aljából a sötét maszkomat, amit annyira szeretek. A fejemre dobok még egy baseball-sapkát, és a hajamat a szemembe fésülöm, amit még egy napszemüveg is takar. Remélem, nem leszek felismerhető.
   Még utoljára leülök a kanapéra, bámulom a TV sötét képernyőjét, vetek egy pillantást magamon a tükörben, és az ajtóból végignézek a dormon. Annyi minden fűz ehhez a lakáshoz…
  De tudom, hogy itt kell hagynom. Így mindenkinek jobb lesz. Nem fogok kárt okozni semmiben és senkiben, nem bántok meg senkit, nem okozok csalódást, és nem leszek útban. Mert tudom, hogy az életem nagy része ebből állt ki, és sosem szeretett senki.
  Hoseok… 
Talán ő az egyetlen kivétel. Vagyis nagyon szeretném ezt hinni.
  Megfordulok, és ezernyi könnycseppel a szemem sarkában lépek ki az ajtón. A város még csendes, hiszen kora reggel van, és ilyenkor elég kevesen vannak az utcákon. Most jót tesz a séta ebben a nyugtató csöndben, aminek köszönhetően a fejem se fáj. A legközelebbi megálló tíz percre esik a dormtól, így van időm meghallgatni pár zenét. Előveszem a telefonomat és a fülhallgatómat, majd elindítom a mostanra már rongyosra hallgatott Loser-t a BigBangtől. Pontosan tükrözi a hangulatomat, és azt, hogy milyen embernek érzem magam, hogy milyen ember vagyok.
  A zene egyre mélyebb sebet üt a mellkasomban, és szinte fizikai fájdalmat érzek, ahogy hallom a dalszöveget.

 „Csak egy vesztes, magányos

Egy bunkó, tele sebekkel

A tükörben én egy…”

 Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, de ez nem tudja megakadályozni, hogy ne gördüljenek le azok a bizonyos könnycseppek. A zene megy tovább, és érzem, hogy mindenem elnehezül, és fájdalmas lesz a járás.

 „Egy vesztes vagyok, magányos

Egy gyáva alak, aki erősnek tetteti magát.

Egy szemét alak.

A tükörben én…

Egy vesztes, magányos

Egy bunkó, tele sebekkel, egy szemét

A tükörben én…” 

A dallam átjárja minden egyes porcikámat, kitöltve a bennem tátongó űrt mély, és elkerülhetetlen fájdalommal. Ahogy hallgatom tovább, érzem, nem sok kell ahhoz, hogy zokogva boruljak le a földre. De valahogy mégis kibírom enélkül.

 „A kék eget hibáztatom…

Néha szeretnék mindent eldobni

El akarok búcsúzni.

Miután az utam végére értem,

Csak azt remélem, megbánás nélkül hunyhatom le a szemem, örökre.” 

Érzem, hogy ez már túllép minden határt, és elszakad az a bizonyos húr, amin megpendült ez a szívfacsaró melódia. Próbálom visszatartani a könnyeimet, de sehogy se sikerül. Egytől-egyig végigfolynak az arcomon eláztatva azt, és érzem mindegyik kibuggyanásánál, hogy ismét elveszítek egy darabot magamból. És már nem vagyok ugyanaz az ember.
  Lassan sétálok át a zebrán, miközben magamba roskadva hallgatom a zenét, ami a legjobban illik hozzám. Egyre több autó jár már az utakon, az emberek ébredeznek, megsétáltatják a kutyájukat, dolgozni indulnak, vagy esetleg iskolába. Mindegyikük furcsán, felvont szemöldökkel néz rám, de nem érdekel, csak bámulom tovább a poros járdát, hiszen nem ismertek fel, azt se tudják, ki vagyok, tehát nincs okom aggodalomra.
  Ahogy közeledek a metró aluljárója felé, egyre idegesebb leszek. Lemegyek a lépcsőn, ahol pár embernek sikerül a korláthoz nyomnia, és kirántania a fülemből a headsetemet. Mit sem törődve vele folytatom az utamat.
  Odaállok az egyik embertömeghez, akik várják a metrót, és próbálok minél kevesebb feltűnést kelteni, és mélyen a földet bámulva láthatatlanná válni. Évezredeknek tűnő percek elteltével végre megáll az egyik metró, és kinyitja ajtóit. Mindenki furakodik előre, senkit nem érdekel a másik, csak nyomulnak előre, ezzel összenyomva rengeteg embert, szép kis sérüléseket okozva nekik. Apró lépésekkel haladok tovább, és próbálom nem észrevenni a hatalmas karmolást a kézfejemen. Nekem már úgyis mindegy. Már majdnem felszállok, amikor az egyik öltönyös férfi félrelök, és a földre esve nézem, ahogy keresztüllép rajtam. Próbálok felkászálódni, de valahogy nincs elég erőm. Mégegyszer megpróbálom, de egy nő belelép a hasamba lépcsőként használva azt, és felszáll a járműre. Harmadik próbálkozásom ezúttal sikeres, és bár kicsit remegve, de már a lábamon állok.
  Tényleg ennyire láthatatlan lennék? Lesöpröm ruhámról a piszkot, amit az emberek mit sem törődve vele hagytak maguk után, majd lépek párat, és felszállok a metróra. 
  Látom, hogy van még pár ülőhely, így odasétálok a tőlem legközelebb eső üléshez, és elfoglalom azt. A zenébe merülve gondolkozom, mikor is jártam erre utoljára. De a felevenülő emlék túlságosan is fáj ahhoz, hogy újra átéljem. Bár ha lehetne, ezerszer is visszamennék arra a napra, amikor legutóbb itt voltam, de most nem bírok erre gondolni.
  A metró nagyot zökkenve megáll a következő megállóban, ahol ismét rengeteg ember száll fel. A tömegben kiszúrok egy idős, bicegve járó nénit, akinek arcára kiül a csalódottság, mikor meglátja, nincs üres hely. Nagyon hasonlít rég elhunyt nagymamámra, így belefájdul a szívem, mikor látom, senki sem akarja átadni a helyét.

 - Tessék leülni! – mondom, mikor már odabicegett a kopott botjával mellém.

 - Köszönöm szépen – mosolyodik el, majd leül. Meghajolok előtte, aztán megfogom az egyik kapaszkodót, hogy el ne essek.

  Két hosszú, fájdalmas perc múlva ismét megállunk, és most én is leszállok. Rálépve a járdára kicsit megszédülök, de megkapaszkodom a lépcső melletti korlátban, és valahogy felküszködöm magam az utcára. Az utakon rengetegen vannak, az emberek monoton léptekkel haladnak úticéljuk felé, de vannak jókedvű diákok is, akikre ha ránézek, őszinte mosoly ül ki az arcomra. Egykor valaha én is tudtam ilyen önfeledten nevetni, és a mának élni… de már nem megy. Már nem vagyok képes rá. És soha nem is leszek.
  Gyorsan szedem a lábaim, miközben a zene elhalkul, és egy másik veszi át a helyét. Felcsendül a Let Me Know, és ahogy meghallom az ismerős dallamot, könnyek gyűlnek szemeimbe. Akaratlanul is Hoseok jut az eszembe, és ha tehetném, azonnal a nyakába ugranék, és szorítanám őt addig, amíg meg nem szűnünk létezni. De tudom, hogy nem tehetem.
  Ahogy megpillantom a hatalmas betűkkel kiírt „VASÚTÁLLOMÁS” feliratot, teniszlabda-méretűvé zsugorodik a gyomrom, és nyelnem kell egyet. Belépek a rozsdás kapun, meghajolok az idős portásbácsi előtt, és sétálok tovább, miközben a szívemet a torkomban érzem dobogni. Kilépek a vörösre festett, már-már omladozó épületből, és a sínek menti járdán haladok tovább. Megpillantok a sok közül egy padot, amin nem ül senki, és odaballagok felé, miközben erősen figyelek arra, hogy senki se vegyen észre. Leülök rá, és az ölembe ejtett kezeimet kezdem figyelni.
  Végignézek minden egyes kis ráncot és bemélyedést, végigsimítok ápolt körmeimen, majd azokat is tanulmányozom. Az összes porcikámat újra és újra végigmérem, de még így is képtelen vagyok elhinni, hogy talán pár perc múlva már nem láthatom őket többé…
  Még egy kis időt az ujjaim tanulmányozásával töltök, de hirtelen egy vonat hangos robaja zavarja meg tevékenységem, ami előttem fékez le pár méterrel. A gyomrom liftezni kezd, és a torkomban érzem a tegnap esti vacsorát. Nem sok kell, hogy elájuljak, tudom, hogy nem bírom sokáig. Fehér foltokat látok magam előtt, amint behunyom szemeim, és idegességem még így sem száll el. Valamit sürgősen tennem kell, nem szabad nagy feltűnést keltenem. Próbálok megmozdulni, de nem visz a lábam, és hiába nem akarok Rá gondolni, a hangja még mindig a fülemben cseng, és a szívem dobogása ezerszeresére változik, ahogy a sötétségben meglátom a homályos alakját. El akarom űzni a gondolataim közül, de nem bírok megszabadulni tőle, még jobban nyomja a mellkasomat, és ahogy megszédülök a padon, majd hátamra esem, az utolsó dolog, amit látok a sötétség előtt az az Ő alakja, ami hozzám közelít, de aztán eltűnik örökre… 

* 

  A fejemet fogva ülök fel valami kényelmetlen dolgon, amit hirtelen nem tudok beazonosítani. Körülnézek, és meglátok pár embert, amint szaladnak egy gyorsan száguldó jármű után, de nem érik el. Sorompók csörömpölése fájdítja meg már így is kattogó fejem. Amint kiélesedik előttem a kép, és felfogom, hol vagyok, gyorsan felpattanok a padról. De hamar rájövök, hogy ez nem volt valami jó ötlet, így visszaesek a helyemre.
  A sajgó tarkómat dörzsölve próbálom kihalászni a telefonomat a zsebemből, hogy beazonosítsam a kihagyott időt. De nem találok semmit benne, csak egy zsebkendő-cafatkát, ami biztos még a mosásban maradt benne. Idegesen nyúlok a fülhallgatómért a másik oldalamon, de az is eltűnt. Ezt nem hiszem el! A kevéske pénzemnek is nyoma veszett a többi mellett, így fogalmam sincs, hogy mit csináljak, ha ismét rosszul lennék, hiszen nincs miből vennem vizet.
  Fejemet csóválva gondolok bele, hogy ez már nem az első alkalom, hogy kiraboltak. Apró mosolyra húzom a szám, amint visszaemlékszem, hogy akkor milyen vicces volt ez a dolog, és milyen boldog voltam. Nem törődtem vele, csak Rá hagytam az egészet. Mert Ő ott volt, és vígasztalt. Mert akkor még számíthattam Rá. De már nincs kire támaszkodnom.
  Nem bírom megállni, hogy ne gondoljak ismét Rá, és ne gördüljenek le a könnycseppek fáradt arcomon, miközben a múltra gondolok. Érzem, ahogy fogságba ejt, és bekerít ez az emlék, és hiába próbálom kirázni elnehezült fejemből, sehogy se sikerül. Kétségbeesetten nézek körbe, hátha találok bármit, ami képes lenne elűzni ezt a sírásra késztető emlékképet.
  A kezem ösztönösen siklik le a csuklómra keresve az ékszert, ami mindig megnyugtat. De most nincs ott semmi, ami csillapíthatná feltörekvő, fájdalmas emlékeim. Így kénytelen vagyok végignézni a lelki szemeim előtt lepergő filmet, aminek főszereplője nem más, mint én.